VÉGSŐ BÚCSÚ A SPORTKÓRHÁZ NAGYRABECSÜLT FŐORVOSÁTÓL

A 2019. június 11-én megjelent hír még mindig hihetetlen és megrázó, annyira valószínűtlen. Majd csak hónapok után szembesülünk igazán a ténnyel: DR. MECSEKI SÁNDOR, a Sportkórház főorvosa, a Budapest Honvéd korábbi csapatorvosa, örökös bajnoka cím tulajdonosa hetvenhat éves korában elhunyt. Az motoszkál most a fejemben, hogy ez nem lehet igaz, hiszen el sem köszönt. Úgy tesz majd, mint mindig: kedves mosollyal nyújtja a kezét, s a kollégái, a barátok, betegei ismét figyelnek rá. Bár nem akarta, mégis sokszor a középpontba került, hiszen orvosként és emberként egyéniség volt, akit mindig mindenhol szívesen láttak, s akit vissza is vártak oda, ahol egyszer, vagy többször megfordult. Talán ezért nem köszönt el senkitől…

Hihetetlen és gyötrő a gondolat, hogy DR. MECSEKI SÁNDOR főorvos nincs többé, csak az emléke, hogy egy kitűnő orvostól búcsút kell vennünk. Több ezren vagyunk olyanok – sportolók, sportvezetők, újságírók – , akiket éveken, sőt évtizedeken át gyógyított. Tiszteltük, szerettük és olykor csodáltuk is. Nehéz ezt fájdalom nélkül kimondani. Tiszteltük töretlen hitét, hűségét, amellyel a gyógyítás ügyét, az emberek egészségét szolgálta. És csodáltuk energiáját, kis és nagy problémák istápolóját, illetve azt, hogy neki minden ember fontos volt. Az ő tiszta embersége, szakmai tudása valóban példát mutatott!

Dr. Mecseki Sándor mindig ott volt, ahol a betegeken segíteni kellett, mindig megtette, amire kérték, mindig pontos és megbízható volt, és – ami felettébb ritka manapság – mindig kiegyensúlyozott, jó kedélyű. A Sportkórházban és a betegei körében kivívott tekintélyét nagyrészt munkájának, emberségének köszönhette. Iskolát teremtett hivatástudatból, munkaszeretetből, fegyelemből, és nem utolsó sorban a betegek szeretetéből. Sugárzott belőle a tiszta őszinteség! Szakmai magabiztossága, kitűnő éleslátása, diagnosztikai és döntéshozó készsége követendő mérce volt orvostársai számára is.

A főorvos kedves, csendes ember volt, mindenki szerette. Mosolygós arcára mindig emlékezni fogunk, mert az igaz emberek derűje ült vonásain. Nehéz kifejezni azt a fájdalmat, amelyet érzünk, hiszen olyan élet szűnt meg, amely hosszú évtizedekig a betegek gyógyításában, az utóbbi néhány évben pedig saját betegségével való küzdelemben telt el. A nyíltszívű orvosról csak kevesen tudták, hogy többször is sztrókot kapott, és családjáért, betegeiért dobogó szíve már nem egészséges. A nagy szív azonban nemcsak orvosi köpenyben dobogott hevesen. Melegszívű emberségét, odaadó segítőkészségét rengeteg barátja, betege, sok-sok ismerőse és tisztelője tanúsíthatja! Olyan volt, mint egy nagycsaládban a legtiszteletreméltóbb családfő, akinek segítő, támogató kezét mindig megfoghatták. Orvosi munkája mellett a kedvesség, a csendesség és az emberség volt a csúcsteljesítménye. Csak sajnos, ezek nem „piacképes áruk” manapság…!

Amikor néhány hete megtudtuk, hogy ismét rosszul lett, kezdtünk félve gondolni távozására. Évekig hősiesen viselte a fájdalmakat, ám a betegség kezdte összekuszálni a szálakat, és viharos gyorsasággal tépett szét mindent. Küzdött, tartotta magát a kemény ellenféllel szemben, kis javulásnak is örült, bízott, hitt, mint egész életében. Hosszú évekig felülemelkedett a szenvedő betegségen, a remény felvillanása és a visszazuhanás árkai között utazott ehhez a magányos végállomásig.

A Budapest Honvéd honlapján megjelent fényképén arcát látva mintha arra kért volna bennünket, gondolkodjunk el Róla és önmagunkról is, annak értelméről, hogy tegyük ismét mérlegre, mi a fontos és mi a felesleges. Ő mindenkivel törődött, a környezetében lévők minden gondjára-bajára érzékenyen figyelt, csak önmagára nem eléggé. Sokkal többet törődött másokkal, mint önmagával. Most egy kis lelkiismeret-furdalás is gyötörhet bennünket: vajon mi eleget törődtünk-e vele…?

Nem panaszkodott, inkább csendben tűrte a mindjobban gyötrő fizikai és lelki fájdalmat. Csak egyet nem tudott megtenni: az alattomosan támadó betegséget már nem tudta legyűrni. Szervezete most hagyta először cserben – ám visszavonhatatlanul és végérvényesen. Csendesen távozott közülünk, szerényen, ahogy végigélte eléggé rövidre szabott életét. Egy igaz: kegyetlenül szakította szét nála a remény fonalát örökre a sors. Pedig erős ember volt, alaposan megküzdött az életért, minden örömért, minden elismerésért!

Lelkünk háborgását csak a békesség csendesítheti le. Köszönjük Főorvos Úrnak a sok szépet és jót, szeretetet, gyógyítást, amit embertársainak és betegeinek adott. Juhász Gyula költőnk sorai idekívánkoznak: „Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, / Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. / Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, / Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.”

Végül John Lennon, a huszadik század egyik legnagyobb hatású angol énekes-zeneszerzőjének szavai jutnak eszembe: „Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozz onnan, ahonnan elmentél…”  Azt hiszem, dr. Mecseki Sándor főorvos mindenkinek nagyon hiányozni fog! Most majd ezt a hiányt is meg kell próbálnunk betölteni. Sok időnek kell eltelnie addig, míg igazán búcsút veszünk Tőle. Most még maradjon velünk!

Sajnos, már csak egyet tehetünk: fejet hajtani előtte, megköszönni emberségét, a sportolók önzetlen segítését, gyógyítását. Bár nagyon nehéz elhinni, hogy végleg elment, de megmarad, amit sokan tanulhattak tőle: az élet és a becsületes munka szeretete! A jó ügybe vetett hit ereje, a becsületes küzdelem vállalása, az emberség! Ez olyan emlékmű, amely barátai szívében örökké él!

Hálával emlékezünk rá, helye most már örökre üresen marad a Sportkórház sebészetének rendelőjében, valamint a Budapest Honvédnál. Ha a világ dicsősége és az élet elmúlik, vannak, akik örök nyomot hagynak maguk után! DR. MECSEKI SÁNDOR igazi, lelkiismeretes orvos volt, kevesebbek lettünk távoztával. ÖRÖKKÉ EMLÉKEZNI FOGUNK RÁ!

Tollár Sándor

Ajka